Adventi kutyák

Ma annyira jó volt mindenki, hogy ezt a címet adtam a blognak. A társaság lelke és motorja Dér. A valószínűtlenül karcsú, végtelenül kedves és okos vizsla, aki a nyáron mély botanikai érdeklődésről tett tanúbizonyságot, naphosszat a virágokat és bogarakat vizsgálta, kirobbanó kedvével mindenkit magával ragad. Egy darabig most is csak csendesen vizsgálódik, aztán egyszerre csak, mintha áramütés érné, megiramodik és eszeveszett száguldozásba kezd, közben meg-megtorpan és játékra hívja a többieket. Azok először kissé bambán nézik a repkedő vizslát, majd utána erednek és elkezdődik a játék. Első számú követője és játszópajtása River, ami annál is nagyobb örömmel tölt el bennünket, mert van, aki nem hajlandó ezzel a csupaszív, ártatlan kutyával játszani, éppúgy, mint a mi drága Indiánkkal hajdan. Ma volt itt két kedves óvónő, ismerkedni hozták Toszkát, az őszülő beagle-t, és azt mondták, olyan ez az egész itt, mint náluk, az óvodában. Szerintem is olyan. Ahogy visszaemlékszem, az óvodában, iskolában, még az egyetemen is volt egy-egy olyan társunk, aki kedves volt velünk, mindent megtett, hogy szeressük, de valamiért mindig kitértünk előle. Rossz volt emiatt a lelkiismeretünk, de mégis, inkább elviseltük a lekiismeretfurdalást, minthogy a közelünkbe engedjük őt, a mindig felesleges harmadikat. Pedig a felesleges harmadikak mindig jók, szelídek, készségesek, alkalmazkodók, de... Isten tudja, mi van bennük vagy inkább bennünk, hogy nem fogadjuk be őket. Talán túl jók hozzánk. Hát ilyen felesleges harmadik kutya volt India, és látom, hogy olykor River is szenved ebben a szerepben. De most nem ez a helyzet, mert itt van Dér és itt volt Hamu, akik kifejezetten szeretik Rivert, na és persze ott van Kyle, a testvére, aki még annál is jobban. Mármint hogy szereti.