Jóemberek, jó kutyák (Levél Brekinek)

Kedves Breki! Misi ma is küldött képeket rólatok, látjuk, hogy Léna megint ott van és boldogan száguldozik a kertben, hogy megérkezett Zora, hogy Nacho és Bean az öledben pihennek, Bajkál és Breki, a segédeid pedig végzik a dolgukat, szóval teljes a harmónia. Mi most egy villában vagyunk a sziget déli részén, 5 kilométerre van a legközelebbi falu, nincs itt se bolt, se taverna, se semmi, de mégis, minden itt van, mert saját lejárónk van a tengerhez, de ez már nem az Égei, hanem a Földközi-tenger, de most ne várd tőlem, hogy ezt megmagyarázzam. A legközelebbi falu innen Gennadi, ott tett le bennünket a busz, mert az a végállomás, de a mi villánk még 5 kilométerre délebbre van. A buszvezető még jó egy kilométerre elvitt bennünket, mert ott volt egy benzinkút, ahol megtankolta a buszt. Volt ott egy kis bolt is, de abban a boltban még te sem laktál volna jól, Breki, mert szinte semmilyen ennivalót nem lehetett ott venni, csak olyasmiket, amiket nálunk úgy hívnak, hogy rágcsa. A hűtőben volt két szendvics, azt megvettük, meg pár doboz sört, mert az azért van mindenütt. Aztán elindultunk az országúton a guruló bőröndjeinkkel dél felé, hogy megkeressük a Szókratész villát, ahol a mi szállásunk volt. Talán ha félúton jártunk, amikor egy autó megállt mellettünk, ketten ültek benne, egy lány és egy fiú, és megkérdezték, hogy segíthetnek-e, esetleg elvihetnek bennünket, ha úgy gondoljuk. Olyan kedvesek és természetesek voltak, mintha régi ismerőseink lennének, és azok is voltak, Breki, mert ez a két ember jóember volt, olyan, mint Sanyi, Sövi vagy Misi, mint általában a macskaköziek és a Macskavárba járó kutyás gazdik. Bepakoltuk a csomagjainkat, beszálltunk és indultunk. Én elmondtam, hogy nem tudjuk, hol vagyunk, csak azt, hogy mit keresünk, és megkérdeztem, nem tudnak-e a környéken valami boltot. A fiú rögtön megnézte a telefonját, és mondta, hogy 7 percre van egy bolt, szívesen elvisznek és vissza is hoznak bennünket, Hát mi ennek nagyon megörültünk, mert nem volt semmi enni-innivalónk, úgyhogy mentünk bevásárolni. Közben beszélgettünk, ismerkedtünk, megtudtuk, hogy a lányt Lucy-nek, a fiút Zenonak hívják, hogy Londonban élnek, a lány nemrég végzett orvos, a fiú pedig programozó, mi meg elmondtuk, hogy veletek élünk a kutyapanzióban és hogy majd látogassanak el hozzánk! Abban a kis boltban már voltak élelmiszerek, de csak nagyon kevés, kenyér pedig csak száraz, amiért a boltos nem is fogadott el pénzt, sőt, még elnézést is kért a kenyér miatt. A visszafelé úton már énekeltünk is, a White plains 1971-es dalát, a When you are a king-et. Megtaláltuk hamar a villánkat is, amiről majd teszek föl nektek képeket. Amikor elváltunk, megöleltük egymást és Zeno beírta a telefonomba a facebook elérhetőségét. Tudod Breki, nekünk éppen olyan nagy öröm ilyen kedves emberekkel, mint neked Lénával, Nachoval, Bean-nel vagy Zarával. Ilyemit akar mondani is a blogom címe: jóemberek, jó kutyák. De képzeld csak, ma is találkoztunk egy jóemberrel! Mert mára jórészt elfogyott az élelmünk, beleértve a száraz kenyeret is. Mert bizony azt ettünk életünk legszebb helyén, ahová a jószerencsénk - és Anita választása - sodort bennünket, száraz kenyeret és száraz tésztát, meg valami párizsi-féle felvágottat, de Breki, kevés dolog esett nekünk olyan jól az életben, mint ez a száraz kenyér és száraz tészta, mert az erkélyünkről a tengerben gyönyörködhetünk, ahová egy pompás, leanderekkel, pálmákkal, kaktuszokkal és rozmaringbokrokkal szegélyezett lejárón sétálhatunk le. Na de azért tenger ide, tenger oda, enni kell, úgyhogy estefelé, amikor a Nap heve már alábbhagyott, elindultunk a benzinkút felé, hogy szendvicset vegyünk. Két kilométerre van tőlünk ez a benzinkút, és hát mire odaértünk, minden szendvics elfogyott. Tanácstalanul álldogálltunk a pult előtt, a falu még további 2 kilométerre volt, és ránksötétedett volna a visszaúton. Ekkor egy festékfoltos 30 év körüli férfi jött be a kezében 2 doboz sörrel, hogy kifizesse, de megtorpant, mert nem tudta, hogy mis is a sorban állunk-e. Ekkor megkérdeztem tőle, van-e Gennadiban taxi, ami idejönne értünk, elvinne bevásárolni, utána pedig hazavinne bennünket. Erre megkérdezte, hogy mennyi időt akarunk a vásárlással tölteni. Először nem értettem, de aztán sikerült kihámoznom, azt akarta tudni, hogy 10, 20 vagy 30 percet vagy ennél is többet akarunk a boltokban tölteni. Mondom neki: 10 percet. Na, mondja ő, akkor szálljunk be a kocsijába, elvisz bennünket és vissza is hoz. A kocsija igen rozoga volt, csak a bal oladli ajtót lehetett nyitni, a műszerfalon minden elképzelhető hibajelző égett, a kocsi kissé szitált, szóval igazi munkásautó volt. Mert a mi jótevőnk ezúttal egy albán munkás volt, aki 16 éve él és dolgozik ezen a szigeten. A végén persze megköszöntük a fuvart és adtunk neki 10 eurót, aminek láthatólag nagyon örült. Most tele vagyunk mindenféle finomsággal, van bagettünk, konzervünk, sajtunk, és Misi képein látjuk, hogy otthon is minden rendben van, hát mi kell még e boldogsághoz, Breki? Ölelünk benneteket, mutasd meg a többieknek is, milyen szépséges helyen vagyunk!
U. I.: Kérlek, üdvözöld a nevünkben Misi barátját és mondd meg neki, nagyon örülünk, hogy ott van, reméljük jól érzi magát!